1. fejezet

Sziasztok!
Hát itt az első fejezet, remélem örültök neki, és tetszeni fog! :)


- Kérjük a versenyzőket és nézőket, hogy maradjanak csöndben, és az egyes sorszámú előadó lépjen fel a színpadra - szólt a mikrofonba a hosszú fekete hajú, elegánsan felöltözött sötétkék blézeres nő a színpadon nézelődve. Mikor a versenyző, aki az egyes sorszámot kapta odasétált, elvette tőle a papírt amin az adatai voltak, ledobta a zsűri asztalára és a mikrofonnal felengedte a fiút a színpadra. Rövid barna hajú, egészen magas fiú volt. Lassan, megfontoltan állt meg a színpad közepén, a mikrofonnal beállt a zsűrivel szemben és elkezdett énekelni, teljesen jó hangja volt, nem volt vele semmi baj, egy általam is kedvelt számot kezdett énekelni, az Impossible-t, amit már James Arthur nagyon jól előadott egy tehetségkutatóban előtte, ezért már elcsépeltnek hatott számomra. Tisztán énekelt de nem mindig találta el az összes hangot, a zsűri halkan suttogott néha közbe valamit de ő nem zavartatta magát, csak énekelt, ami nekem kifejezetten tetszett. A szám végén lement a színpadról, mivel az eredményeket a délután végén tudjuk majd meg, és leült a nézők soraiba, a tornateremben lévő lelátók egyik székére.

Délután negyed egy volt, és mivel most kezdődött a válogató, még alig voltak ott, az első tíz-tizenöt ember, plusz még néhány lézengő diák. A fellépők a lelátók jobb oldalán ültek, a nézők pedig a balon, mi voltunk erős többségben. Én elkéredzkedtem a verseny miatt a negyedik órától, hogy tudjak készülni és megnézhessem hogy milyen erős vetélytársakkal kell majd számolnom.

A sorszámokat az alapján osztották, hogy előző héten milyen sorrendben neveztél és hogy csak énekelsz vagy kell valami hangszer is amit fel kell cipelni a színpadra, mint például dobok vagy zongora. Én középtájt kaptam meg a sorszámom, harminckettedik voltam, mivel későn jelentkeztem már-már az utolsó pillanatban. Csak egy gitárt hoztam magammal, amin tökéletesen el tudtam játszani a választott számomat, a zenei aláfestést is megoldom, mivel nem kaphattunk semmilyen segítséget úgymond, azaz csak általunk előállított zenét játszhattunk és mindezt élőben.

Nagyon sokan jelentkeztek, rengeteg ideig tartott az egész, már több mint két órája ücsörögtem ott, három óra huszonhét perckor néztem rá az órámra és ittam néhány korty vizet, az idegességtől nem bírtam enni de még csak gondolni sem bármiféle ételre, de muszáj voltam inni mivel nem akartam hogy kiszáradjon a torkom.

- A harminckettes – szólt a nő immár blézer nélkül fehér ingben. Fáradtnak tűnt, de nem fáradtabbnak, mint a versenyzők. A nézők váltogatták egymást, az adott fellépők szurkolói jöttek, mindenki csak a válogató eredményhirdetésekor jöttek ki, azaz amikor megmondják, hogy ki az a harminc szerencsés, aki bejutott a döntőbe. Az osztályom nagy része beült a lelátóra drukkolni.

Enyhén remegve lépkedtem a nő felé, a kiengedett hullámos hajamat birizgáltam, ami leért már a hátam közepéig, szerintem elég hosszú volt. A gitárral a kezemben odaadtam a papírt, és kaptam egy széket a színpad széléről, majd beállítottam a mikrofont. A kezem sajnos nagyon remegett, de annyira izgultam, hogy inkább csak örültem, hogy nem az egész testem remeg. A dalomat nagyon nehéz volt kiválasztani, a rengeteg általam imádott vetélytársa közül, de végül döntöttem, és szerintem egész jól választottam. Ez a szám kifejezi a hangulatomat, a szövege is illik hozzám, bár egy kicsit lassú, de legalább lehet éreztetni vele a hangulatomat is. Coldplay nem tartozik a nagy kedvenceim közé, de ha erről a daláról volt szó, akkor nem számított semmi, egyszerűen oda és vissza voltam érte, nagyon élveztem, hogy egy ilyen számmal állhatok színpadra. Egyébként egy híresebb számról volt szó, de nem éppen akkor lett felkapott, egy régebbi sláger, így nem hiszem hogy lett volna olyan ember akit idegesített volna, vagy akinek már elege volt abból, hogy a csapból is ez a szám folyik. Néhányan követtek el ilyen hibákat, amikkel eléggé felidegesítettek, de nem lehettem biztos abban, hogy másokat is zavartak azok a számok, mivel elég egyedi zenei ízlésem van.

Nagy levegőt vettem, és elkezdtem pengetni az akusztikus gitáromat, majd pontosan időzítve énekelni kezdtem.

- Come up to meet ya, tell you I'm sorry, You don't know how lovely you are – kicsit halkan, félve indultam, de a második sor után már kiengedtem a hangomat, hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim és nagy átéléssel énekeltem. Mire végeztem, teljesen el is felejtettem, hogy hol vagyok vagy hogy izgulnom kellene. Átadtam magam a zenének, és mindent tökéletesen előadtam. A végső magas hangoknál féltem valamennyire, mert nem mindig jöttek ki jól a próbáim során, és most is egyszer kicsit elrontottam, ahol eddig minden egyes alkalommal. Nem láttam, hogy feltűnt volna bárkinek is, mivel magabiztosan próbáltam leplezni a bakizást, és mosolyogva sétáltam le a színpadról, az osztálytársaim pedig kitartóan tapsoltak nekem, ami nagy erőt adott, mivel senkivel nem voltam rosszban, de elválaszthatatlan barátaim vagy barátnőim sem voltak közöttük, mivel a sulinkban van ugyan osztály, de az általad felvett órákra jársz be az évfolyamtársaiddal, akik ugyanazt a foglalkozást választották, ami nagyon pozitív és modern dolog az én felfogásomban.

Utánam még egy rakás ember sétált fel a színpadra, énekelt, dobolt, gitározott, azon belül szólózott vagy bármi olyasmit csinált, amihez hangszerre volt szüksége. Egy fiú nagyon jól dobolt, az ötvenkilences számú, és volt egy fiú, akire már ránézésre tudtam, hogy valami több van benne, mint amennyit mutat és fantasztikusan énekelt, sőt, a végére egy kis scream-et is becsempészett. Ezért igazából kicsit féltékeny lettem rá, mivel én is meg akartam tanulni scream-elni, de a hangom egyszerűen nem bírta. Fájt tőle a torkom és feladtam, körülbelül két próbálkozás után. Na jó, lehet hogy kitartóbban kellett volna próbálkoznom, de úgy voltam vele, hogy elég nekem az éneklés, ne tegyem tönkre a hangomat a scream-mel.

De ennek a fiúnak minden erőlködés nélkül jöttek ki a hangok a torkán, megakadt rajta a szemem. Főleg a fekete pólója ujja alól kilátszó tetováláson, amiről messziről nem tudtam megállapítani, hogy micsoda, de nagyon jól nézett ki mindentől függetlenül. Nagy fekete haja volt, és összevissza állt az egész, kisfiús külsőt adott volna neki, ha nem lett volna annyira komoly az arca. Magas volt és viszonylag vékony, de nem az elfújja-a-szél típusból, hanem a szálkásabb, de izmos fiúk közül, ez pólón át is látszott. Fekete farmerje volt és egy ezüst színű lánc lógott az oldalán. Valljuk be, szerintem nagyon jól nézett ki.

Lassan és megfontoltan lépkedett és leült a legalsó sorba, eddig fel sem tűnt, hogy ott volt. Bár még az iskolában sem láttam, pedig három éve oda jártam, úgyhogy ezen már nem is csodálkozok. Ettől függetlenül sok ismerős embert láttam, tapsoltam is a közelebbi ismerősöknél, akiknek tényleg őszintén szurkoltam, hogy ha én nem jutok be, legalább ők, mert megérdemlik az elismerést és sikert. De azért még mindig reménykedtem, hogy bejutok, életem nagy lehetősége volt ez az egész.