8. fejezet

Sajnálom a nagy kihagyást, megjött a kedvem a folytatáshoz, bár ki tudja még mi lesz ebből.


Egy,
kettő,
három,
négy.
Az idegességtől nem tudtam tisztán gondolkozni, szinte semmit nem láttam, amit mégis, azt pedig nagyon tisztán és élesen. Ilyen volt Chance óriási, barna szeme is, amíg elsétált mellettem és futólag megsimította a karomat A szívem - ha lehet - még az eddiginél is gyorsabb tempóra váltott, de nem volt időm elemezgetni a helyzetet, mert elő kellett vennem a mikrofont, beállítani az állványt és a fiúkat figyelnem a megbeszélt jelek után kutatva. 
Végül elég sok szöveget kaptam, amit énekelhettem Chance-vel, aminek kifejezetten örültem, mivel énekelni jöttem ide, nem pedig csak ácsorogni a színpad jobb szélén. Mikor Chance bólintott, jelezve hogy végzett a mikrofonállvány beállításával és egyebekkel, határozott mozdulattal felrántottam a hegedűt tartalmazó táskát és kivettem a hangszert, odavittem neki és a kezébe nyomtam. Gyorsan letettem a földre a tokot, majd a gitárt szedtem elő hogy kéznél legyen a gyors váltásnál.
És elkezdődött.
Remegő kezekkel hallgattam az első néhány hangot, amit csak Chance játszott a hegedűjén. Loyd készült a dobok mögött, Sam pedig a basszusgitárját szorongatta. Szépen lassan beindult a zene, egy gitár és a hegedű szólt, mikor Chance elkezdett énekelni jellegzetes, mély hangján, ami kissé rekedtes volt, tehát tökéletes ehhez a dalhoz. Magamban énekeltem vele a sorokat, és lassan kezdtem beleélni magam a zenébe. Már Loyd is határozottan készült belépni a dobokkal, amikor kezdtem rádöbbenni, hogy készülnöm kell. Körülbelül egy perc, tíz másodperc környékén járhattunk, lassan belopóztam a pengetővel és gitárral Chance mögé, ő továbbra is énekelt, én meg kicseréltem a két hangszert, bár kissé nehézkésen ment, a próbákon is mindig sikerült.
Amikor beindult a zene már remegő kezekkel húztam össze a hegedűtokot és felugrottam, hogy be tudjam fejezni a mondatot Chance-vel: "I can't do this on my own." Itt még néhány sor végét együtt énekeltük, Chance-é volt a két "Don't go" én pedig utána következtem egy elég hosszú résszel. Az eredeti dalban csak ez a vokálos szövege, de mi kicsit többet hagytunk nekem, sikerült meggyőznöm a fiúkat. Nagyon izgultam, semmire nem emlékeztem szinte az énekből, de utána is együtt énekeltem Chance-vel a következő részt, azaz én a mondatok végét vele együtt, és közben egymást néztük, szinte végig.
A végén az eredeti dalban többször szerepelt az, hogy "don't go", de mi csak kétszer tettük bele, így láttuk jobbnak. Az egész dalt felgyorsítottuk, mert elég szomorú hangulata volt, de így, a mi előadásmódunkban egy pörgősebb és kevésbé scream-ekkel telitűzdelt szám lett belőle, jobban illett a banda arculatához.
Lassan összepakoltam a rám bízott dolgokat, a színpadon ácsorgó nő pedig szólította az utánunk következőket, de tényleg alig emlékeztem az eseményekből, a következő amire eszméltem az volt, hogy állok a színpad szélén és nyújtom a hegedűt Chance felé, aki úgy vigyázott rá, mintha a gyermeke lenne, óvatosan helyezte biztonságba majd visszaültünk a helyünkre.
Még tíz perccel később is remegett a kezem, de a feszültség megszűnt bennem, amikor az előadásunk után felcsendült a taps, ami nem volt nagyon kiemelkedő, de határozottan hangosabb volt mint az előttünk lévő bandáé.
Visszaültünk, ahol Chance folytatta a jegyzetelgetést,  Loyd elaludt, Sam békésen nézelődött én pedig még mindig csak bámultam magam elé, nem nagyon rántott ki semmi az állapotomból.
- Oké vagy? - suttogta a fülembe Chance amikor épp szünet volt.
- Persze - nevettem el magamat az izgalmam utóhatásaként. - Nagyon ügyes voltál - mosolyogtam rá.
- Te jobb voltál, mint szoktál a próbákon - húzta össze a szemöldökét.
- Általában így van, ha izgulok akkor vagy nagyon jó, vagy mindent elrontok és akkor nagyon rossz az egész - nevettünk fel.
- Nincs valami innivalód? - pislogtam rá nagy szemekkel.
- Ne használd ezt a bociszem-dolgot mert nem fog rajtam - vigyorgott rám de megdobott egy már felbontott kólával.
- Nem tudom honnan loptad de remélem a sajátod volt - villantottam rá a fenyegető tekintetemet, de nem bírtam sokáig, mert elnevettem magamat közben.
- Hát figyelj, most már az enyém, hogy így felvettem az egyik szék mellől, de mivel neked adtam akár a tiéd is lehet. Nincs itt semmi probléma - röhögött.
- Komolyan? - bámultam határozottan.
- Enyém volt, igyad már nyugodtan na - nézett rám cinkos mosollyal.
Én pedig úgy döntöttem, hogy iszok, mivel a háta mögött Loyd bólintott egyet, mintegy Chance mondandójának megerősítésképp.
Nagyon sokáig ültünk a tornateremben, bár most sokkal rövidebb volt minden, mint a legelső fordulón. A szakállas férfi ismét felsétált az utolsó durván húsz perces szünet után és a mikrofonba kezdett beszélni.
- Meghoztuk a döntéseinket. Mivel eleinte 30 bejutó tanulóról volt szó, így közel harminc fő jutott be, és olyan bandákat próbáltunk beválogatni, melyekben nem csak egy kiemelkedő tag van, hanem az összhang is szerepet játszik - itt Loyd félrenyelte a vizet amit kortyolgatott én meg elkezdtem röhögni rajta - és ahol olyan produkciót hallhattunk és láthattunk, amelynek van jövője. A válogatás az egész műsor alatt zajlott, mindenki nagy egyetértésben döntött az első 4-5 főről, aztán pedig a bandájuk tagjait elemeztük, és azt bizton állíthatom, hogy mindenki, aki bekerült a verseny következő fordulójába, egyenlő esélyekkel indul, mert mindannyian nagyon kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. A sorszámokat nem bejutási sorrendben említem.
Itt következtek a számok, mi pedig nem tudtuk, hogy mikor lesz vége, mennyi lesz összesen, teljesen összemosódtak a fejemben az elhangzott szavak.

7. fejezet

Remélem lehetett érezni a gondolataim gúnyos fennhangját a szobában is.

Időközben a két másik jómadár is visszatért köreinkbe, és így már négyen veszekedtünk.

- Legalább azt követelem, ami alapból vokál – tettem az utolsó engedményt.

- Ha muszáj – sóhajtott nagyon Chance színpadiasan.

- Héé – ordítottam fel. - Heuréka. Kiléphetek, ha nem tetszik valami.
- Hőő, nem játszunk ilyet – szólt rám Loyd. Sam csak csúnyán méregetett.

- Túléljük nélküle is, sőt. A lányok leviszik a színvonalat.

- És fel a fiúk általi nézettséget ha jól néznek ki – tettem hozzá.

- Ha, ezen van a hangsúly – szólt be Sam.

- Csendet már! Rosszabbak vagytok mint az óvodások. Maura kapja az alap vokált plusz majd néhol beénekelhet Chance mellé. Mindenki elhallgat, és próbálunk. Nincs kifogás, rajta!

Loyd határozott fellépésével zárult a vita, és ténylegesen is összerakhattuk a zenei alapot és a szöveget, az éneket, néhol átdolgozva, és úgy mindent. A végére már elméletben minden ment, de a gyakorlat elég gyatra lett.

- Ergyák vagyunk – röhögött fel idétlenül Loyd.
- Találó név lenne – csatlakoztam a hülyüléshez, és innentől már végképp nem nevezhető próbának amit műveltünk.

Ezek után még rengeteg próbát egyeztettünk és tényleg nagyon sokat gyakoroltunk, a szám a végére teljesen összeállt zeneileg, hangilag, minden tekintetben tökéletes volt. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan fogja fogadni a zsűri a stílust, amit képviselünk. Egyhangúan leszavaztunk bármiféle teljes mértékben pop számot, és így együtt már a Coldplay-féle számok sem nyerők, rappelni Chance se tudott, és én sem vállaltam szóval azt ejtettük, így maradt a kettőnk által egekig magasztalt zenei irány, a metál. A zsűri véleményétől féltünk és Loyd is megerősítette a félelmemet, de végül úgy döntöttük, hogy nem törődünk semmivel, ha nem tetszik ez a zene, akkor majd alapítunk egy saját bandát, saját számokkal és saját célokkal, majd kitörünk valahogy és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Két héttel később izgatottan ácsorogtam a legprofibban összeállított szerelésemben és vártam a fiúkat a tornaterem ajtajában. Egy fekete koptatott, néhol már lyukas nadrág volt rajtam, egy szintén fekete magassarkú cipővel, amiért egyenesen rajongtam, mellette egy bővebb szürkés, batikolt atlétával, amolyan dropdead stílusban. A hajamat hagytam leengedve az arcom mellett, egyenesen, szőkén. Nem szeretem, hogy egyenes, nagyon zavart hogy odalapul a fejemhez meg hogy olyan jellegtelen, de nem volt kedvem besütni, mert az hosszú és bonyolult procedúra, fél órával korábban kellett volna elkezdenem a készülődést hozzá. A sminkemet sem vittem túlzásba, egy feltűnőbb sötétvörös rúzs, szemhéjtus és szempillaspirál volt az összes kozmetikum rajtam.

- Oké vagy – "üdvözölt" Chance egy gyors pillantás után a ruháim felé. - A hajaddal nem tudnál valamit csinálni? Belelóg állandóan az arcodba, és nem látszol ki mögüle. Itt az a lényeg, hogy te adod elő a produkciót, téged néznének, nem a hajadat, szöszi.

- Jó, jó – rohantam el a mosdóba és néhány mozdulattal lazán oldalra fontam a hajamat, kissé széthúzgáltam a fonatot, hogy ne nézzen ki nagyon komolynak az összképem és késznek nyilvánítva magam visszaballagtam a fiúkhoz.

- Így mindjárt jobb – bólogatott Chance és a többiekkel egyeztetett tovább.
- Mi alapján raknak minket sorrendbe? - érdeklődtem röpke tíz perces ácsorgás után, mivel sem helyünk nem volt, ahová leülhetnénk, sem a színpad felé nem mehettünk, a lábam pedig kezdett fájni.
- Hogy ki mikor írta fel magát a lapra, erre várunk éppen - olvasott a gondolataimban Sam.
Az a bizonyos blézeres nő lépett fel a színpadra, de immár egy halványlila blézert viselt, hozzá illő szoknyával és hófehér, nyakig begombolt inggel. A haját szoros kontyba fogta és idegesen szemlélte a toporgó tömeget.
- Tehát, üdvözöllek benneteket ismét itt, előre is sok sikert minden ittlévő résztvevőnek! A legutóbbi találkozásunk óta tizenkét jelentkezőt vesztettünk el, valamilyen okokból nem szerepeltek a listán, így ők már nem vesznek részt a versengésben. A listára felírt bandanevek sorrendje alapján számoztunk be benneteket, mindenhonnan egy-egy képviselőt szeretnék kérni a színpad mellé, ahol átvehetitek sorszámaitokat.
- Megyek - lökte el magát a faltól Chance ahol eddig támaszkodott.
Néhány perces tolakodás után oda is ért a színpadhoz, valamit ráírt a papírra és elégedettséggel az arcán sétált vissza hozzánk. Ahhoz képest, hogy fiú volt, kifejezetten szépen mozgott, lassan, megfontoltan.
- Siker, hatodikok leszünk - kiáltotta mikor már elég közel volt ahhoz, hogy a nagy zsongásban meghallhassuk a hangját. Én kicsit megijedtem, hogy ilyen hamar kell kiállnunk a színpadra, a többiek viszont a pozitív tulajdonságait figyelték ennek a ténynek.
Beültünk az első sorba, én a lábammal türelmetlenül dobolva figyeltem az előttünk fellépő már alapból ezt a formációt alkotó együtteseket. Mellettem jobbról Sam nézegette a haját a telefonja elsötétített képernyőjében, bal oldalamon pedig Chance hevesen rágózva elemezgette magában a produkciókat, néha egy-egy szót hangosan kimondva. Sötét szeme ide-oda cikázott, és egy kis noteszbe írta fel a dalokat, amiket játszottak. Amit nem ismert, abból szavakat, sorokat próbált kiírni, hogy utánanézhessen, és ha akadt olyan, amit én is ismertem akkor gyorsan odasúgtam neki.
Kicsit sem néztünk ki normális bandának, főleg hogy Loyd épp telefonon beszélgetett valakivel hevesen gesztikulálva, amiből beszélgetőtársa ugyan nem látott semmit, de az összes többi mögöttünk és mellettünk helyet foglaló versenyző igen.
A blézeres nő az ötödik versenybe szálló banda után minket irányított a színpadra, én pedig egész testember remegve vonultam a színpad melletti lépcsőhöz, néha meg-meg botolva a lábamban vagy a vezetékekben amik a földön tekeregtek.
- Nyugi már, nem lesz semmi baj, nagyon jó voltál az összes próbán, ne izgulj már - simogatta a kezemet Sam, de láttam hogy ő is legalább annyira izgul mint én.
- Minden rendben lesz - vettem hatalmas levegőt és azt lassan kifújva fellépkedtem a lépcsőn, magamban számolva a fokokat.
Egy,
kettő,
három,
négy.


Na sziasztok! :)
Visszatértem, és határozottan szeretném tovább folytatni ezt a történetemet, mivel az életemben ez az egyetlen nyugodt menekülési útvonal pillanatnyilag.
Remélem akad olyan, aki élvezi a művészkedésemet, mert én határozottan igen.
Ha van bátor vállalkozó, akkor komment formájában jelezhetné hogy közöttünk tartózkodik.:)
A részek bizonytalan időközönként érkeznek majd, mivel ha megígérek valamit azt úgysem tudom betartani..:D

Beatles_Lány.xx

6. fejezet

- Szóval igen, tudok hegedülni, de honnan tudod?

- Hát még amikor elsőéves voltam, láttalak játszani a zeneterem ajtajából és bementem hogy meghallgassalak, és mivel senki nem vett észre, végig ott ültem. Teljesen elvarázsolt hogy milyen szépen játszottál, de aztán valahogy elfelejtettem az egész sztorit meg téged is. Több hétig kerestelek mindenfelé, de sehol nem voltál.

- Akkor lettem beteg, pontosan emlékszek, egy koncertre gyakoroltam, és kidőltem tüdőgyulladással két hétre – nosztalgiázott.

Várakozóan néztem rá, és belekezdett a mesélésbe végre.

- Szóval ez egy bonyolult történet, és csak annyi a lényeg, hogy egy versenyemen nagyon rosszul szerepeltem, és utána nagyon leszidott a tanítóm, hogy őt idézzem: "Azt hiszed fiam, hogy ezzel a teljesítménnyel bármire mehetsz? Hogy lehet belőled egy nagy ember? Egyáltalán bármilyen ember? A helyedben lemondanék a gyerekes álmaidról." Ekkor hagytam abba a hegedülést. Anya sokat sírt miatta, de egyszerűen nem volt tovább célja a tanulásomnak, a mesterem, akire leginkább felnéztem minden reményét elvesztette bennem, és én is így tettem. Továbbléptem, a hangomat kezdtem képezni, majd nemsokára rákaptam a gitárokra – fejezte be a sztori ledarálását.

- Sajnálom – szólaltam meg egy kis hallgatás után, más nem jött ki hirtelen a számon. - Pedig tényleg jó voltál, még engem is megfogott a játékod.

- Az már nagy dolog lehet – nevette el magát. Én még mindig azon csodálkoztam, hogy ilyen hamar megosztott velem egy történetet, ami nagyon személyes emléke. Lenyűgözött. Aztán összetörte az elképzeléseimet, néhány szóval, de hát nem is ő lett volna ha nem teszi.

- Legalábbis ez a fedősztori. Amúgy beleuntam az egészbe, és tényleg volt egy ilyen eset, ezért így adom elő, mindjárt szomorúak lesznek az emberek – nevette el magát. Én csak a fejemet csóváltam, és végre eszembe jutott egy jó ötlet.

- De ha nincs is bajod vele, akkor játszhatnál, nem? - mosolyogtam rá.

- Hát ja, jöhet végül is – egyezett bele kelletlenül.

- Előszedjem a hegedűt haver? - jött be Sam. Rám sem nézett, úgy látszik még mérges volt. Én is az voltam.

- Itt is van hegedűtök? - pillantott fel Loyd, aki két pohárral a kezében érkezett, az egyiket nekem, a másikat pedig magának hozta.

- Köszi.

- Hogyne lenne, ovis korunk óta legnagyobb haverok vagyunk – vágta rá magától értetődően Sam majd előhozott egy kicsit poros hegedűt.
Chance nagy nehezen magához vette, és elkezdte nézegetni, húzogatta rajta a vonót, újra ismerkedett a hangszerrel. Mintha egy régi, elveszett részét találta volna meg, amikor elkezdett egy darabot játszani, amit én nem ismertem. Teljesen belemerült, összeráncolt homlokkal, csukott szemmel játszott. Óriási átéléssel csinálta, bár néhol meg kellett állnia és újra kezdeni, mert viszonylag régen gyakorolt utoljára. Szinte fájdalmasnak tűnt az arca, de mellette láttam rajta, hogy élvezi, és hiányzott már neki a hegedű.

- Ügyes voltál – gratulált neki Sam. Én csak bólintottam, és előszedtem a papírjaimat.

És elkezdtünk próbálni, lementünk a garázsba és eljátszottuk a részeket külön külön megnéztük, hogy ki mire jutott ez alatt az egy rövid délután alatt.
- A szöveg megy?

- Én tudom az egészet.

- Én is – néztünk fel egyszerre Chance-szel.
- Örülök, akkor ti énekeljetek, amíg kimegyek – utasított minket és tényleg kisétált.

És itt kezdődött a harc, mivel nem tudtunk megegyezni abban, hogy ki melyik részt énekelje. Körülbelül nyolc perc múlva Loyd is kiment. Mi pedig folytattuk a harcot, mert nem elégedtem meg a rám szánt két sorral, mivel még a vokálos is több szöveget kapott az eredeti dalban.

- Neked vannak egyáltalán érzelmeid? - kiáltottam fel a további szenvedéssel töltött percek után. Egyszerűen nem volt hajlandó engedni nekem.

- Jelentéktelen hangod van – vágta rá megint. Immár negyedjére.

- És szíved? Az sincs? - ütöttem a mellkasára. Aztán elkezdtem tapogatni, hátha megtalálom a szívverését, de nem jártam sikerrel. Szinte pánikolva nézegettem és kerestem a szívét.

- Hát nincs? Úristen, egy vámpír vagy? - néztem fel rá döbbenten, óriásira tágult szemekkel.

- Igen. Hu – ijesztett meg én pedig halálra rémülve hátraugrottam. Ezen úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem hátraestem az egyik kis székben. Innentől nem volt visszaút, mindketten röhögtünk, bár én még meg voltam rémülve, emiatt a szívem nagyon gyorsan vert. Na meg a rám törő röhögőgörcs miatt.

- Jobb. Oldalon. Van – fulladozott a röhögéstől.

- Mi? A vámpírfogad? Csak egy? - értetlenkedtem. Megragadta a kezemet és a mellkasa jobb oldalához húzta, ahol egy rövid idő múlva már éreztem a szívének erőteljes lüktetését.

- Ezt hogy? Wáá – néztem rá tátott szájjal. Aztán megpróbáltam becsukni.

- Hát bonyolult, de van ilyen. Anya nem engedte, hogy műtögessenek világba, és amint látod, teljesen ép és egészséges vagyok – villantott rám egy harminc fogat láttató mosolyt.

- Biztos nem. Ez nem normális dolog. De bejön – nevettem fel és újra visszaálltam az egyik mikrofonállvány elé, amin nem volt mikrofon, mivel az egyetlen darab természetesen Chance-nél volt. Remélem lehetett érezni a gondolataim gúnyos fennhangját a szobában is.

Időközben a két másik jómadár is visszatért köreinkbe, és így már négyen veszekedtünk.

Hát itt az új rész is, kicsi csúszással, mert az előbbi néhány napban nagyon elvesztem és egyszerűen élni nem volt kedvem, nem hogy a gép elé ülni, így nem volt rész sem. És nem tudom, hogy hogy lesz ezután, mert az életem elég kilátástalan, de megpróbálok majd hozni részeket.

Beatles_Lány.xx

5. fejezet

Másnap reggel nagyon fáradt voltam, mert otthon még mindent megtanultam, az összes szöveget, kottát, mindent átnéztem, és a zongorát is begyakoroltam egész éjjelig fent voltam vele. Reméltem, hogy elnyeri a többiek tetszését, de egy dolog szúrta a szememet, azaz hogy arról volt szó, hogy nem vokálos leszek, mégis azt a szerepet kaptam a kihúzott szöveg mennyisége alapján, és mert az eredeti dalban is vokálként szerepelnek ezek a sorok.

Az iskolában gyorsan eltelt az idő, bár a táncórán eléggé elfáradtam, nagyon sokszor próbáltuk el ugyanazt a részt, mivel mindig elrontotta az egyik lány egyszer. Én nem vagyok a legjobb táncosok között, de kétballábas sem vagyok, szóval az utolsó előtti és középső sorokban szoktam állni, ha olyan formációban lépünk fel, de amikor valami másféle felállásban adunk elő, akkor nem kapok nagyobb szerepeket, itt az igazi tehetségeket állítják a középpontba.
Öltözködés közben váltottam pár szót a táncos lányokkal az éneklésről és a tegnapi versenyről, majd miután eléggé ledöbbentettem őket a fejleményekkel, rohannom is kellett tovább. Elmentem ebédelni, majd a következő óráimra, így ment ez egészen délutánig.

A papírra felírt címet kerestem, miközben az uzsonnámat, egy sajtos kiflit fogyasztottam el. Kicsit már így is késésben voltam a megadott időponthoz képest, mert egyszer eltévedtem. A város egy távolabbi részében volt a találkozópontunk, ami számomra elég ismeretlen volt. Végül csak megérkeztem, nyolc és fél perc késéssel a karórám szerint és mire becsöngettem, kiderült, hogy nem csak én késtem el, Loyd is ekkor futott be.
- Szia te lány – köszönt rám.

- Szia – üdvözöltem.
- Látom nem csak én késtem el – nevettem rá, mikor Sam épp kinyitotta az ajtót.

- Na, nincs ilyen nagy jókedv, elkéstetek. Tíz fekvő – utasított minket halál komoly ábrázattal.
- Aha persze – sétáltam be mellette még mindig kacagva.
- Szia Chance – bólintottam.

- Szia – köszönt vissza.

Miután mindenki köszönt mindenkinek, elkezdhettük a próbát. Azaz kezdhettük volna, mivel én szokás szerint leálltam vitázni.

- Mi az, hogy zongora? Ide hegedű kell! És miért csak a vokál részt kapom? Megegyeztünk, hogy veled éneklek – kezdtem bele.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, éneklem veled a vokál részt – vigyorodott el kurtán.
- Naa, nincs vita cicuskáim – csapott az asztalra gyengén Sam. Kicsit megkérdőjeleztem a normálisságát, de idővel rá kellett jönnöm, hogy ez ő, nincs menekvés.

- De van. Hegedűt akarok – tartottam ki a hegedűs elvem mellett. - Tudom hogy tudsz hegedülni – böktem vádlón Chance felé. Tegnap éjszaka megálmodtam, hogy Chance a zeneteremben ült és épp hegedült nekem valami számot, az agyamra ment a zene hallgatása. Aztán reggel az egyik órán rájöttem, hogy azért álmodtam ezt, mert megtörtént, egyszer még első évemben a zeneteremben hallottam Chance-t játszani a hegedűjén, szinte már profi szinten játszott.

- Na – csattant fel Sam.

- Mivan? - néztem rá kérdőn. Nehogy már mindenki engem hurrogjon le.
- Nem hegedűzünk, alapszabály hogy nem hozzuk szóba a hegedűket – nézett rám úgy Sam, mintha ezt tudnom kellett volna már a kezdet kezdetétől fogva.

- Mit akarsz, olvassam ki a gondolataidból, hogy nem bírod a hegedűket?

- Nem, de legalább fogalmazhatnál kicsit kedvesebben, a hangnem nem megfelelő ha egyenrangú társakról van szó, főleg ha rangban feletted állókról – emelete meg a hangját Sam is, és miközben rangban felettem állókról beszélt, magára és Chance-re mutatott.

- Nem kötelező ezt együtt csinálnunk – dobtam le magam egy meglepően kényelmes fotelbe a hangulatos, meleg színekkel rendelkező nappaliban.

- Nem is – sértődött meg Sam és kiment a konyhába.

- Ne vedd magadra, nagyon bír engem és felidegesíti, ha valami rosszul jön ki részemről – veregette meg a vállamat Chance.

- Nem vagyok valami kutya – rántottam el magamat a közeléből. Engem csak ne ütögessen senki.

- Nem úgy értettem – nézett rám tanácstalanul, majd az ajtóban szobrozó Loydra pillantott segélykérően.

- Tegnap láttam meg először, mit akarsz? - röhögte el magát lemondóan, majd Chance is csatlakozott hozzá.

- Van nekem ennél jobb dolgom is – álltam fel sértődötten.

- Most már maradj, elmesélem a sztorit, ha te is elmesélsz nekem valamit – húzott át a kanapéra Chance.

- Megnézem hogy merre van a szépfiú – sétált ki diszkréten Loyd, bár semmi szükség nem volt rá.

Hát sziasztok!
A következő hét sem lesz egy leányálom, de megpróbálok emberi időben frissíteni, de ahhoz ti is kelletek, szóval jelezzétek valahogy, hogy itt vagytok és olvastok légyszi.:)
Beatles_Lány.xx

4. fejezet

- Mehetünk haza, sziasztok! - köszönt el tőlünk és már el is rohant. Én átsétáltam a termünkhöz, ami egy másik épületrészben volt, és ki kellett menni az ajtón és fel a másik épületrész lépcsőjén, mert az átjárót éppen felújították az épület részei között.

- Hali – köszöntem a néhány még bent tartózkodó főnek. Ebből a suliból mindenki későn megy haza a táncedzések, atlétika, zenekar, énekkar, rajz és egyéb órákat kiegészítő foglalkozások miatt, tehát soha nem vagy egyedül odabent még ilyen késői órán sem, mint negyed nyolc.

Halkan visszaköszöntek, és pakolásztak tovább. Lynn az asztalon feküdt, egy valaki, aki háttal állt és nem ismertem nagyon közelről, még névről sem, tehát valaki egy másik évfolyamról mellette táűmasztotta a padot és diszkréten magyarázott valamiről.

Gyorsan felkaptam az utazótáskámat, amit a legtöbben utazáshoz használnak, de én ezzel járok iskolába is, mivel a tankönyveimet, a táncra szükséges ruháimat és kaját és innivalót is hoznom-vinnem kell, amihez nem elég egy kis normál mérteű iskolatáska.

Minden nap van táncom délután is, mivel kötelező volt felvennem ezen a szakon, így minden nap hurcolhattam a táncolós ruhámat. Jelenleg egy mélykék cicanadrágból és egy fehér atlétából állt. Mint a táncot, az éneklést is fel kellett vennem heti ötször, amit egyáltalán nem bántam, főleg hogy azt délelőtti órákban oldották meg, az ebédszünet előtt, ami pedig egy órán keresztül tart egytől kettőig. Az órák között sok szünet van, elég laza a tanterv, mivel a normális órákat csak annyira méltatják, hogy az érettségire elég tudást szerezzünk, ami pedig rengeteg tételből áll, és néhányan a kiadott lapokkal elintézettnek is tekintik. A táskámal átvetettem a vállamon, és kisétáltam a teremből. Meglepetésemre Sam állt az ajtó előtt.

- Chance küldi – nyújtotta nekem a kezében lévő lapot.

Egy dalszöveg volt rajta, egy általam nagyon is jól ismert szám dalszövege.

- Ezt adjuk elő, tanuld meg zongorán a hegedű részét és ami ki van emelve – túrt a táskájába és kivett egy gyűröttebb papírt, amin a zongorakotta állt. - Holnap négykor kezdünk próbálni nálunk, felírtam a címet a lapra, remélem ráész.

- Honnan tudta, hogy fel kell készülnie erre? - kérdeztem.

- Láttad azt a konferálós nőt ugye? - kacsintott rám és titokzatosan, sietősen elsétált.

- Neked is szia – motyogtam utána, és a fejemet csóváltam. Ezt a számot nem lehet csak úgy elzongorázni hegedű helyett.

A Mikulás hozott nektek egy részt (rövidet, mivel csak erre futotta), úgyhogy ezzel kívánok boldog Mikulást nektek! A héten hétköznap nem valószínű, hogy lesz rész, csak hétvégén, sajnálom, de így jut rá időm.:/
Beatles_Lány.xx

3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új rész, de nagyon el vagyok halmozva, szóval kicsit ilyen semlegesebb lett, de remélem tetszik. Kommenteknek még mindig örülök..;)
Beatles_Lány.xx

- Na mit tudsz, szöszi? - pillantottak rám kérdően.

- Ne hívj szöszinek – jelentettem ki határozottan. - Énekelek, zongorázok és gitározni is tudok, bár leginkább akusztikuson – feleltem.

- Bocsi, de hogy hívnak titeket? - szólalt fel a basszeros srác.

- Én Loyd vagyok, ő Maura, őt nem tudjuk – mutogatott végig rajtunk Loyd.

- Chance-t ismerem, én pedig Samuel vagyok – lepleződött le az összes név végre. - De hívhattok Sam-nek is nyugodtan.

- De nem fogsz énekelni – szólalt meg Chance egy fél perces csönd után. Nagyon tetszett a neve amúgy, illett hozzá.

- Hát nekem mindegy, de én énekelni jöttem ide, nem pedig dísznek – sértődtem meg. - Bocs fiúk – kapcsoltam egy pillanat múlva.

- Áh, már megszoktam – legyintett poénkodva Sam. - De dísznek kifejezetten jó vagyok, ez biztos – kacsintott felénk.

- Abban nem kételkedek – vigyorogtam rá. Tényleg jól nézett ki, de nem volt az esetem, hullámos szőke, állig érő haja volt, csillogó sötétkék szeme, és nem volt túl magas, de nem is volt kifejezetten alacsony, izmos srác volt ő is. Viccelődve elkezdte legyezgetni magát, és magas hangon vihogott egy kicsit, amin én és Loyd is elnevettük magunkat.

- Én vagyok az énekes – makacskodott Chance.

- Akkor énekeseskedjél magadban, én meg vittem a bandát – vágtam rá.

- Nem. Fiúk, ugye velem maradtok ha ez a szőkeség lelép? - nézett magabiztosan a többiekre.

- Ő nézett ki engem szóval az övé vagyok – szabadkozott Loyd. Rögtön belopta magát a szívembe.

- Akkor már legyen egy bandám – vigyorgott rá Sam is. - Mellesleg szerinte jól nézek ki – tette hozzá büszkén. Én nagyon megörültem nekik, jólesett a támogatásuk.

- De próbáljuk meg, hogy együtt hogy szólunk, és lehetek vokálos is vagy bármi – mondtam gyorsan, mielőtt tényleg otthagy minket, nagyon nagy hátrány lenne.

- Ha ennyire szeretnéd – mondta lekezelően.

- Hát nekem mindegy – fordultam el félig tőle, hogy ne lásson rajtam semmit.

- Gyere ide – húzott magához közel, hogy jól hallja a hangunkat. - Mi legyen? A Scientist?

Megjegyezte, hogy mit énekeltem, tehát felfigyelt rám. Ez jó jel.

- Mehet. Háromra.

- Egy, kettő, három – és elkezdtük énekelni. Eleinte nehezebben ment, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni a tempómhoz és a hangomhoz, így nekem kellett a gyorsabb ritmusra váltani és ráhangolódtam a hangjára, próbáltam úgy énekelni, hogy kiegészítsem őt. Nagyon jól hangzott a kettőnk éneke együtt, legalábbis nekem nagyon tetszett. Egyre nagyobb hévvel énekeltünk, én már nyitott szemmel, magabiztosan bámultam a sötét, majdnem fekete szemeibe, ő pedig a szemét forgatta, de azért énekelt velem végig.

- Ez nagyon jó volt srcáok – hajolt be kettőnk arca közé igen közelről Sam.

- Hát igen, szeintem is – motyogtam kissé sokkosan, és hátrébb húzódtam. A fiúk nevettek, én meg elgondolkozva néztem rájuk.

- Vokál, vagy veled? - kérdeztem.

- Velem. Egyértelmű. Mert igazából két jó hangú emberben semmi különleges sincs, ha egyedül énekelnek, de ha ketten együtt, úgy, hogy jól is hangzanak, az mindjárt jobban megfogja az embereket, ez nagy előny.

Én csak büszkén mosolyogtam, és odaálltam a papírhoz, felírni a nevünket.

- Bandanév? - kérdezte ott egy zsűritag.

- Az még nincs, akkor pillanat – léptem vissza a fiúkhoz.

- Bandanév? - kérdeztem tőlük tanácstalanul. Mindenki elgondolkozott, nagyon koncentráltunk, hátha találunk valami felhasználható ötletet.

- Gengszterek – ajánlotta Sam.

- Nem jó, nem elég jó – mondogatta Chance.

- Milyen zenét szerettek? - kérdezte ismét Sam.

- Metál – feleltem rögtön egy mindent kifejező szóval.

- Progresszív – érkezett a következő válasz Loydtól.

- Metál – nézett rám Chance.

- Jó, akkor asszem elbújok valami sarokba – vihogott Sam.

- Na mondd csak.

- Rap.

- Ki nem nézném belőled fiam – nevettem fel.

- Ne nevess ki – sértődött meg.

- Bocsi – mondtam neki, amitől ő mindjárt jobban érezte magát.

De ezzel még mindig nem jutottunk előre, úgyhogy nagy dilemmák elé néztünk.

- Legyünk vakbélgyulladás – ajánlotta Loyd lelkesen. - Vagy valami undorító dolog.

- Ajj nemár srácok – háborodtam fel.

- Valami egyszerűbbet de metál legyen na – próbáltam az akaratomat érvényesíteni.

- Lightnin' – szólt Chance.

- Csak így simán? Ez olyan snassz – nyilatkozott Loyd és Sam is bólogatott.

- Aposztróffal - vágta rá a fiú.

- Nekem tökéletes, elég kifejező ez így – foglaltam álláspontot, villámlás, mint ahogy most szinte villámcsapásként összeálltunk és meghoztunk néhány nagyon fontos döntést.

- Ne csicsázzuk túl – bólintott végül mindkét fiú egyszerre.

- De írhatjuk kisbetűvel? Rajongok a kisbetűs bandákért – vigyorodtam el.

- Írjuk, mit bándom én. De akkor meg a copyright rá – vágta rá rögtön Loyd.

- Hogyne menne. Gyerünk, írjuk fel amit kell – indult neki a tömegnek.

Elindultunk hát, és hagytuk, hogy Chance felírkálja a neveinket, bandanevünket és néhány egyéb adatot.Becsekkoltak minket is, és elmehettünk végre.

2. fejezet

Sziasztok! :)
Eldöntöttem, hogy amikor csak meg tudom oldani, heti kétszer lesznek részek, de ha nagyon ellep az iskola, akkor majd lehetséges, hogy lesznek kisebb-nagyobb csúszásaim, de szólni fogok előtte, nyugalom! Örülök, hogy már van egy feliratkozóm, remélem lesztek még többen is. Nagyon örülnék kommenteknek is.;)
Jó olvasást.:)
Beatles_Lány.xx

Miután már egyre több néző jött be, és az előadások végéhez értünk, mindenki előadta a választott számát, a zsűri tagjai egy nagyon gyors beszélgetést folytattak le és egy alapból félelmetes férfi egy félelmetes vigyorral a mikrofon elé állt és megköszörülte a torkát, amitől nagy csönd lett.

- Mivel nem sikerült egységes döntést hoznunk – szólt, de ez nem stimmelt, nagyon egyszerűen tudtam volna egységes döntést hozni a helyükben. Többen is így vélték, mert felmorajlott a tömeg.

- Csönd! - szólalt meg a nő immár ismét blézerben a színpad széléről.

- Szóval úgy döntöttünk, hogy kaptok még egy esélyt, mindenki közületek. - hangsúlyozta ki. - Annyi a feltétel, hogy egy új számmal kell előállnotok, és semmiképpen nem lehettek egyedül. Volt néhány banda, ők megőrizhetik a formációjukat, de az egyedül induló versenyzőknek legalább egy embert össze kell szedniük, és bandát kell alapítaniuk, még ha csak ideiglenesen is. Megláthatjuk ezáltal, hogy mennyire tudtok alkalmazkodni, együtt dolgozni, és menyivel lesztek különlegesebbek társaitoktól. Két hét múlva ugyanitt, ugyanekkor találkozunk a legtöbbetekkel! A bandákat ma kell megalapítanotok, itt. A vendégeket megkérem, hogy fáradjanak ki, ti pedig este fél kilencig dönthettek, sok sikert! Fél kilenckor kérem a bandaneveket és tagokat erre a papírra felírni, aki nem fog szerepelni rajta legalább egy másik társával, elbúcsúzhat tőlünk - vigyorodott el a szakállas nagyobb darab idős férfi egy lapot lengetve a kezében, amit ledobott a színpad melletti asztalra. Körülöttem megkezdődött a zúgás, mindenki rémülten mormogott és ismerősöket, jó barátokat keresett.

- Ez nem ér, hogy a bandák maradhatnak, előnyük van – hallottam mögöttem egy lány méltatlankodó hangját.

Én azonnal tudtam, hogy mit kell tennem, lélekszakadva rohantam a korábban általam kinézett énekes fiú után, hogy még időben elérjem. Szerencsém volt, mivel még nem kapcsoltak a legtöbben és akik nem voltak itt végig, csak a saját fellépésük idejére, azok nem tudták, hogy ki milyen volt, tanácstalanul bóklásztak. Néhányan énekelni vagy játszani kezdtek, hogy bevonzzák a velük együttműködni vágyókat, és gyorsan bemutassák magukat. Zihálva fékeztem le épp a fiú előtt, akin megláttam a negyvennégyes sorszámot, és rögtön lecsaptam rá.

- Szia, szia – vigyorogtam rá vidáman, amennyire csak tudtam. Próbáltam elkerülni, hogy félőrültnek látsszak, de nem hiszem hogy ment. Szerencsére ez végtére bevált, és annyira megdöbbent a fiú, hogy csak állt előttem, így a többiek lassan szétszéledtek, ők is felfigyeltek már rá, de én voltam a legsikeresebb, sikerült megállítanom őt, méghozzá elsőként.

- Leszel velem légyszi? - néztem rá kérlelően.

- Jó, meglátjuk, kint meg akarlak előtte hallgatni, bármit is csinálsz.

- Na akkor várj, mert be kell biztosítanom magamnak az ötvenkilencest – néztem rá kérlelően, hogy várjon meg. Nagyon hadartam, teljesen izgatott és túlságosan ideges voltam.

- Oké - vigyorodott el kurtán és lassan elsétált. Csak úgy otthagyott. A színpad felé ment, és valamit egyeztetett a blézeres nővel, aki bólintott egyet neki gyorsan, és a kezébe nyomta a mikrofont.

- Ötvenkilences, gyere már ide ha még szabad vagy – ordította el magát, és anélkül, hogy tudott volna róla, teljesen levett a lábamról azzal, hogy ezt megtette értem. De aztán próbáltam az érzéseimet nem kimutatni, mert lehet, hogy a legnagyobb ellenfelem lesz belőle. Nagyjából ki is nyírtam a nyáladzó énemet, mire a színpadhoz sétáltam.
- Ezt hogy csináltad?
- Protekció - kacsintott rám. - Amúgy anya barátnője, egy helyen dolgoznak.
Az ötvenkettes végre odaért hozzánk, így már nyugodtabban lélegeztem.

- Heló – köszönt egyszerűen, semmi mosoly vagy valami. Legalább köszönt, legyünk pozitívak.

- Leszel velünk? - kérdezte a még névtelen, fekete hajú haverom.

- Simán – bólintott a másik fiú.

- Jó, kell valaki aki gitározik – nézelődtem idegesen, mert hirtelen eltűnt a hirtelen jött nyugodtságom,  nem tudtam normálisan gondolkodni, pedig a legfontosabb tagok megvoltak.

- Én tudok szólógitározni – jelentette ki negyvennégyes.

- Az király, akkor ötvenkilences dobol, te énekelsz meg szólózol – számoltam a kezemen.

- Ne hívj már így – csattant fel a dobos fiú. - Loyd vagyok – nyújtott kezet nekem.

- Maura – viszonoztam a gesztust és várakozóan néztem a még mindig anonim fiúra.

- Mit akarsz? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

- Talán hogy mutatkozz be, vagy megfelel a negyvennégyes?

- Nekem mindegy – rántotta meg a vállát és ismét elment.

- Hát ez? - kérdeztem tőle.

- Nem tudom, nem ismerem, de olyan titokzatos macsó akar lenni, ami talán még jól is állna neki ha nem játszaná túl – nézett utána megvetően, én pedig elnevettem magam. Ennyire éles látó fiút se láttam még az életem során.

Néhány percig szótlanul álltunk, és várakoztunk, hátha visszajön a titokzatos idegen, és erre a gondolatra megint elnevettem magamat. Loyd igazából nem nézett hülyének, legalábbis nem mutatta ki és nem is próbálta kiszedni belőlem, hogy min nevetek, ami egy pozitív tulajdonsága volt. De nagyon csendes volt és zárkózott, soha nem mondott néhány szónál többet.

A többiek nagyon hangosak voltak, alig hallottam a gondolataimat, állandóan beszéltek, énekeltek vagy zenéltek, akkor épp egy gitár hangját hallottam elég közelről, elég hangosan. Az egész terem zengett, szinte csak mi ketten ácsorogtunk csendben az egész teremben.

- Itt a gitáros, ő basszeros – érkeztek meg a hátunk mögül, ami kicsit megijesztett, de inkább csak csendben örültem.

- Sziasztok, jöhetek? - nézett ránk kicsit félénken a szőke hosszú hullámos hajú fiú, de amint rábólintottunk, őrült pörgésbe és találgatásba kezdett.

- Ennyi elég lesz asszem. Na gyerünk a széléhez, az ajtóhoz egy kicsit, levegőre van szükségem – indult el negyvennégyes, és ideiglenes vezetőnknek nevezte ki magát. Nem kizárt, hogy később is ő lesz a vezetőnk, elég határozott srác volt.